Marci már pocak előtt is sokat volt velem. Akkor még név és növekvő testecske nélkül, egy erős érzésként, sugallatként, hangként a szívemben, körbe ölelő szerelem formájában.
Valós esemény a kép alapja, tavaly az Everness fesztiválon mutatta meg Marci, miért szeretne velünk lenni: egyik este fáradtan a szállásom felé vettem az irányt, mikor erősen megéreztem a jelenlétét... kért, hogy menjek még a színpad felé. Ima szerű zene szólt, a zenészek előtt a hallgatóság a földön ült, a fények kialudtak, csak a csillagok világítottak fölöttük, ahogy fogták az emberek egymás kezét, átadva magukat a zene magasba repítő hullámainak. Rögzült bennem a pillanat, ahogy álltam az összekapaszkodó tömeg előtt. Igent mondtam magamban erre a küldetésre. Zene. Öröm. Összetartozás. Felemelkedés.
Azért festettem ezt a képet, hogy el ne felejtsem, milyen volt, amikor még nem kicsi babatesten keresztül nézett rám. Hogy milyen érzés volt a jelenléte, ahogy türelmesen kivárta, míg elkészülünk az új szerepeinkre.
Talán amikor ránéz majd erre a képre, ő is emlékezni fog, mit mesélt magáról szavak nélkül, még mielőtt megfogant volna. Hogy tudja, volt is, és lesz is ez előtt a test előtt és miután elhagyja majd, akkor is...mindig, örökké.
Azon a fesztiválon sokszor üzent nekem, vagy én voltam sokkal nyitottabb az átlagosnál(ezúton is áldás és köszönet a fesztiválon jelenlévő összes embernek és külön a szomatodrámás csoportnak, általuk kapott terápia rengeteget oldott az anyaság megélésének gátján bennem).
Szóval elmondhatom, hogy olyan jó volt a fesztivál, hogy idén el sem jutottam... mert pont akkoriban született Marci:-)))
Remélem, jövőre ott találkozunk.
